AZ ÖNGYÚJTÓM HANGOS kattantását lángcsóva követte a csendes éjszakában, ahogy meggyújtottam az utolsó szál cigarettám. Beleszívtam majd lassan kiengedtem a füstöt. Behunytam a szemem és próbáltam kizárni minden gondolatot, ami egyszerre kavargott a fejemben.

Le kellene szoknod már Ryel! Gondoltam magamban majd újra beleszívtam.

A telihold fénye bevilágította az egész utcát, amiért hálás voltam mivel a lámpák kiégtek körülbelül egy hete. Ez nem lenne akkora tragédia, ha nem az egyik legrosszabb környéken laknék a városban. Vagyis laktam. Már otthonom sincs. És ahogy ez realizálódik bennem, egyből visszamegyek fejben három órával ez előttre.

– Hogy mondod? – kérdezem halkan. A torkomban csomó szorult ezzel együtt a gondolataim is lebénultak egy pillanatra. A háttérben egyetlen kis kárörvendő hang maradt, ami folyamatosan ismételgette: én megmondtam!

– Sajnálom Ade – mondta, de közben semmi jelét nem mutatta a sajnálatának. Olyan naiv voltam! És hülye hogy valaha is azt gondoltam... – Én csak nem gondoltam volna, hogy ez akkora dolog lesz számodra.

Hitetlenkedés ült ki az arcomra és hirtelen legszívesebben megütöttem volna. Méreg áramlott végig az ereimen. Becsapott, kijátszott, és ami a legrosszabb bűnrészessé tett valamiben, amibe én soha nem akartam részt venni.

– Tudod, hogy én mit sajnálok Michael? – kérdeztem miközben próbáltam elkerülni a szemkontaktust vele, ami igen nehéznek bizonyult mivel ő mást sem csinált csak kereste az én tekintetem. Így hát felnéztem rá. Remek. Most meg össze fogja keverni a dühös könnyeim, a szomorú könnyekkel. – A barátnődet. Remélem, egy nap rájön, hogy mekkora egy hazug, hűtlen barátja van. – lefejtettem magamról, az idő közben derekam köré font kezét, és löktem egyet a mellkasán.

– Én soha nem hazudtam neked. – mondja szinte már sértettem.

– De kényelmesen elhallgattad előlem. – ingatom a fejem és összefonom magam előtt a kezem – Az isten szerelmére két hónapig nem szóltál róla! – a végére már kiabáltam ezért becsuktam a szemem, vettem egy mély levegőt és úgy folytattam – Még most se tudnék róla, ha nem látom meg véletlen az üzenetet, amit kaptál tőle!

– Mire számítottál Ade? Sosem mondtam, hogy ez – mutat rám majd magára – több lenne szexnél.

Mérgesen ingattam a fejem, de már nem válaszoltam neki. Nem érti mi a bajom. Soha nem is fogja. Értelmetlen dolog lenne tovább magyarázkodni neki.

Mentális feljegyzés későbbre: Soha ne felejtsd el időben – ezalatt azt értem, hogy mielőtt lefeküdnél vele – tisztázni a barátnő–kérdést Ade! Sosem rontanék szándékosan el egy kapcsolatot csak a saját szórakozásom kedvéért. Rosszul voltam a gondolattól, hogy Michael harmadik félt csinált belőlem. Mindig is romantikus típus voltam. Nem tehetek róla. Úgy nőttem fel, hogy előttem volt a tökéletes példa, a szüleim boldog házassága. Aztán felfedeztem, hogy emberek könyveket is írnak róla. Szerelmes történetek százait olvastam el, boldog befejezéssel a végén. Szerettem hinni benne, hogy az olyan dolgok, mint például a sors létezik. Hogy semmi sem történik véletlen. Az élethez való ezen hozzáállásomon viszont sajnos huszonegy éves koromban változtatnom kellett. De néha még mindig hajlamos vagyok a legjobbat látni az emberekbe.

Egyszerűen nem tudom abbahagyni a bosszankodást és hirtelen, erősebben fújom ki a füstöt mint szeretném. A romantikus regényekben a hős sosem hazudná a hősnőnek, hogy csak őt akarja miközben már kapcsolatban él egy másik nővel. De megint csak emlékeztetnem kellett magam, hogy az életem nem egy romantikus regény és a való életben igen is előfordul – nem is kevésszer–, hogy a férfiak átvernek csak, hogy megkaphassanak egy éjszakára... vagy többre.

Istenem mekkora egy szerencsétlenség vagyok!

És ebben a pillanatban, amikor azt gondolom nem is lehetne ennél rosszabb elkezd szakadni az eső. Az esernyőm valamelyik bőröndöm alján fekszik így kénytelen vagyok a kapucnimat a fejemre erőltetni miután elnyomom a cigim.

Az egyetlen, ami még ezen a borzalmas környéken, és még rosszabb lakásban tartott az Michael volt. A főbérlőm. És korábbi szex partnerem, aki csúfosan visszaélt a bizalmammal. Viszont itt állva az utca szélén, minden tulajdonommal két bőröndbe gyömöszölve, és a fejem felett tető nélkül... Nem tehetek róla, de megkérdőjeleztem a döntésem, amit az azonnali hatállyal való bérleti szerződés felmondásáról hoztam. Most kicsit elsietettnek érződik ez a kiköltözés. Még csak nem is kerestem másik lakást ahová mehetnék. Sem rövid sem pedig hosszú távra. A jelenlegi állásom nem fizet túl sokat, örültem hogy ezt a "karton dobozt", amit Michael adott ki nekem ki tudtam fizetni. Az igazság az, hogy még nem tudtam rávenni magam arra, hogy beadjam az önéletrajzom ügyvédi irodákba és elhelyezkedjek a szakmámba. A Black Castle bár annyira hozzám nőtt és a munkatársaimat is imádom. Gondolataim elkalandoztak, de kénytelen voltam vissza térni a jelenbe mikor megéreztem kezd beázni a cipőm.

Az első ember, aki eszembe jut, hogy felhívjam, az a legjobb barátnőm Olivia. Neki van a legjobb lakása egész Londonba amire egy kicsit mindig is féltékeny voltam. Gondolom, ha az ember hivatásos lakberendező, akkor ez alapkövetelmény. Korábban már rengetegszer felajánlotta, hogy költözzek hozzá pár hétre, amíg nem találok jobb helyet a mostaninál, de mindig visszautasítottam. Hogy őszinte legyek, két okom is volt rá. Először is büszkeségből nem tehettem. Be akartam bizonyítani mindenkinek, aki az életembe fontos szerepet játszik, hogy képes vagyok megállni a magam lábán, mindenféle segítség nélkül. Másodszor a vőlegénye Alex szintén probléma volt. Nem arról van szó, hogy nem kedvelném őt, tulajdonképpen együtt nőttem fel vele, de együtt látni őt Oliviaval, és minden szeretetteljes belsőséges pillantást végignézni, amit váltanak, olyan emlékeket idéz fel bennem, amikre még nem állok készen. Még Alexre gondolni is fájdalmas így megrázom a fejem. Plusz jelenleg nincsenek is a városban így ez az opció ki van zárva.

Kiürítek minden gondolatot Oliviáról és Alexről a fejembe és a jelen helyzetemre koncentrálok és annak megoldására. Így lenyelem a büszkeségem és felhívom a szüleimet, akikhez tudom, hogy bármikor fordulhatok, nem számít mi van.

– Késő van Ade – suttogja anyukám és hallom a hangján, hogy felébresztettem.

– Sajnálom anya, hogy ilyen későn zavarlak, de kiköltöztem a lakásból és most nincs hová mennem.

– Éjjel egykor? Még is mit gondoltál? – a suttogásból hamar normális hangerő lett és a háttérben már hallottam apukám hangját is. Csodálatos.

– Tudod mit? Ha odaérek, kioktathatsz sőt, reggel is folytathatod. De jelenleg nincs hová mennem eláztam és minden cuccommal állok az utca szélén szóval lehetne, hogy ahhoz a részhez tekerünk, amikor azt mondod rendben kislányom aludj nálunk? – hadarom neki egy lélegzetvétellel az egészet.

– Jól van. Apád már öltözik. Azt mondja, elhoz inkább téged, mielőtt a te szerencséddel elrabol a taxi sofőr a hozzánk vezető úton.

Kiszakadt belőlem a nevetés de anyukám nem csatlakozott.

– Köszönöm anya, szeretlek. – mondtam majd letettem és megint egyedül maradtam.

A csend hirtelen fülsüketítővé válik a sötétség pedig nyomasztóan ölel körbe. A bőröndjeimre bámulok az esőcseppekre koncentrálva, amik megmaradtak a fogóján, és azon kezdek merengeni, hogy mehetett így tönkre az életem, amikor olyan tökéletes volt. Mintha ezer évvel ezelőtt lett volna, hogy a világ legtökéletesebb férfijának jegyese voltam. Ő soha nem volt hűtlen hozzám, bármivel hozzáfordulhattam, bízhattam benne, mindig tudta mivel vidíthat fel és a legjobb barátom volt. Andrew emlékétől összeszorult a szívem, de mielőtt egy könnycsepp is megjelent volna a szemem sarkába, édesapám autójának lámpái világítottak be. Mély levegőt vettem. Belégzés. Kilégzés. Ilyen egyszerű. Mintha csak a terapeutámat hallanám.

– Te jó ég Adrianna, nincs neked esernyőd? – méltatlankodik, apám miközben már a bőröndjeimet cipeli a csomagtartóhoz. Ahogy ezt kimondja, végignézek magamon az ablak visszatükröződésében és valóban szánalmasan festek. A hajam vizes csimbókokba tapad az arcomra, a ruhám pedig szinte már teljesen átázott – Így be se szállhatnál az autóba.

Mosolygok, de próbálom elrejteni előle. Ó igen. Vannak napok mikor eltűnődöm, kit szeret jobban. Engem vagy az autóját. Szerencsére hagyja, hogy beüljek igaz csak hátra ahová már előre leterített nekem egy takarót, amire ráülhetek.

– Szóval. Megmagyaráznád nekem most, hogy már éber figyelmemet élvezed, miért kellett éppen az éjszaka közepén kiköltöznöd? – kérdezte olyan hangnemben ami kicsit arra emlékeztetett amit akkor használt mindig mikor kiskoromba bajba kerültem.

– Nos, anyával folyton azt hajtogattátok nekem, hogy el kéne költöznöm innen. – kezdek bele, de már előre tudom mit fog erre mondani.

– Minden az időzítésről szól Ade! Nem így értettük. – indulatosan beszélt, de nem hangosan – Holnap dolgoznunk kell menni anyáddal. Tudom, hogy nehezedre esik tekintettel lenni másokra de... – tudom, hogy mit akart mondani. Számtalanszor végighallgattam már ezt a fajta beszédét tőle. A kioktatást, amit akkor kaptam, ha csalódást okoztam. Ezúttal még is megkímélt a teljes verziótól, talán mert átnézett rám egy pillanatra és megsajnált – Lemerném fogadni, hogy még nem is kerestél másik lakást ahová mehetnél.

Az ölemben pihenő összekulcsolt kezeimre bámulok és nagyot nyelek mielőtt megerősítem az igazában.

– Nem. Nem kerestem. Hirtelen ötlet volt a költözés. – egy pillanatra elgondolkozok, hogy megosszam–e apukámmal az okát. Mindig is őszinte voltam velük, és mindent elmondtam nekik. Egyszerűen ezt súgja a belső hangom. Hiszen ők biztos tudják a megoldást mindenre. Mindig adhatnak valami tanácsot és legalább a problémám se csak rám nehezedik azzal, hogy megosztom velük. Kibeszélhetem magamból. De ahogy idősödtem és a problémáim egyre bonyolultabbá váltak, egyre nehezebbnek tűnt ennek a belső hangnak is megadni, amit akar. Hiszen mégsem közölhetem apámmal, hogy lefeküdtem a főbérlőmmel. Két év után az első kapcsolatpróbálkozásom, – legalábbis ő így látná – egy hatalmas katasztrófává változott. Szóval ahelyett, hogy elmondanám miért tettem, teszek egy elhamarkodott ígéretet neki és bízok benne, hogy legalább ezt képes leszek megtartani – Nem maradok sokáig, oké? Ki sem fogom pakolni a cuccaimat.

– Tudod, hogy addig maradhatsz, ameddig szeretnél. – mondja és tudom, hogy komolyan gondolja.

Bólintok, de közben fejben már a holnapot tervezem, amikor elindulok új lakást keresni, mert nincs az az isten, hogy huszonhárom éves fejjel a szüleimnél lakjak. Lehet, hogy az életem darabjaira hullott szét két évvel ezelőtt, de tettem Andrewnak egy ígéretet, és nem számít milyen nehéz is lesz befogom tartani. Újraépítem az életem. Érte.

♥ ♥ ♥

OLVASD TOVÁBB —> 2. fejezet – A küszöbön