AHOGY VISSZAÉREK A HÁZBA belököm az ajtót, és most már hivatalosan is tombolok.

– Mia? – üvöltök, és közben reménykedek, hogy nem kapok választ.

Amikor percekkel később biztosra meggyőződök, hogy nincs itthon senki lekapom magamról az izzadt ruhákat és bevetem magam a fürdőszobába. Odasétálok a tükör elé és belebámulok a saját arcomba. Szinte kitépem a hajgumit a hajamból és egyenes, mahagóni színű hajam most frissen mosottan omlik a vállamra. Mézes whisky árnyalatú szemem ijedten mered rám vissza, de mást is látok benne, izgatottságot. Megrázom a fejem és próbálom kitisztítani a gondolataimat. Először a zuhany alá állok be és hideg vizet engedek magamra. Hagyom, had lepjen be teljesen és abban reménykedek, hogy ettől lehiggadok. A gond csak az, hogy akárhányszor behunyom a szemem, egy csodálatosan zöld szempár jelenik meg előttem.

Kilépek a zuhany alól és megengedem a forró vizet a kádba.

Habfürdőt fogok venni és kitörlöm a fejemből ennek a zöldszemű ördögnek a képét, akivel ma szembenéztem, határozom el.

Lassan becsusszanok a kádba és elismerően hümmögök, amikor a forró víz a bőrömhöz ér. Hátrahajtom a fejem, közben a zene hangosan bömböl a telefonomból.

Elmerülök a kádban, és lassan elszunyókálok. Arra ébredek, hogy kezd kihűlni a vizem. Megnyugodva és a körülményekhez képest elégedetten kecmeregtem ki a kádból, majd a telefonomért nyúlok. Amint eluralkodott körülöttem a csend, a törülközőtartóra pillantottam, és halálra rémültem. Elfejtettem törölközőt behozni magammal.

Ez olyan tipikus, Ade. Szidtam magam gondolatba és közben a szememet forgatom. A csendet hirtelen szakítja meg a telefonom éles csörgő hangja. A szemöldököm ráncolom, vajon ki kereshet délután háromkor? A képernyőn egy ismeretlen szám díszeleg.

– Haló? – szólok bele a telefonba zavarodottan.

– Jó napot! Miss Ryel–el beszélek? – szólt vissza a vonal másik végén egy kimért női hang.

– Igen, én vagyok.

– Vivienn Kane vagyok a Kirkland & Ellis ügyvédi irodától és a megüresedett pozícióra beadott jelentkezése miatt keresem. Elnézést, hogy ilyen későn szólok, de lehetséges lenne, hogy még ma befáradjon egy személyes interjúra?

A nő szavai hallatán egy pillanatra bepánikolok. Interjú? Most azonnal? Majd újra szembenézek saját magammal a tükörben és megkeményítem az arcvonásaimat, ahogy magabiztosan a következőket mondom neki.

– Természetesen. Egy és fél óra múlva tudnék odaérni.

– Tökéletes. – válaszolja Vivienn monoton hangon – Be is írom akkor a naptárba. Ha megérkezett a recepción jelentkezzen be.

Oké. Oké. Csak semmi pánik. Menni fog. Szedd össze magad Ryel! Oh, Istenem de utálom az utolsó pillanatban becsúszott dolgokat. Lehetetlen rendesen felkészülni rájuk.

Villámsebességgel rohanok ki a fürdőből a szobámba. Az egyetlen előnye ennek a telefonhívásnak az volt, hogy időközben szinte teljesen megszáradtam, így nem kellett víztócsákat magam után hagynom. Miát abban a pillanatban hallom megérkezni, ahogy becsukom magam mögött az ajtót.

– Helló Ade! – kiálltja mire én is kikiabálok, neki miközben már rángatom fel magamra a kedvenc harisnyám bár olyan óvatosan amennyire csak tudom. Az utolsó ami hiányzik most egy szakadt harisnya. Kiemelem a szekrényből a nemrég vásárolt ruhámat. Bordó és szűk szabású ami kiemeli az alakom. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hordani fogom. A hajamat sietve kezdem szárítani, mikor erős kopogást hallok és a tejüvegen keresztül látom, hogy Mia áll az ajtóm előtt.

– Gyere be!

– Mi ez a nagy sietség? Hová készülsz? – kérdezi homlok ráncolva.

– Húsz perce kaptam egy hívást az egyik legjobb ügyvédi irodától, hogy szeretnének személyes interjút velem. Most. És amikor a Forsters hív, te válaszolsz. Ha érdekel a karriered. – hadarom neki és közben már sminkemet igyekszem elkészíteni.

Mia egy percig csak áll és gondolkodik, majd bólint egyet.

– Oké. Miben tudok segíteni?

Honnan veszi, hogy segítenie kellene?

– Egyértelmű, hogy ezzel a hívással megleptek. Az ilyen interjúkra viszont nem árt felkészülten érkezni. Gondolom ez afféle "egyszeri esély" dolog. – mintha a gondolataimba olvasna. Hálásan mosolygok rá és rövid gondolkodás után szólalok meg.

– Az asztalon van a laptopom, kérlek keress rá a cégre és nyomtasd ki a szükséges infókat. A vonaton odafele majd bememorizálom.

– Szó sem lehet róla. – mondja egyből, mire felkapom a fejem. Most mi van? – Úgy értem oké, kinyomtatom, de nem vonattal mész. Elviszlek kocsival. Így legalább korábban érkezel, mint amit a telefonba mondtál nekik.

– Van benne logika, de biztosan lenne jobb dolgod is.

– Ami azt illeti, nincs. És legalább van kifogásom Londonba menni. Már rég vásároltam. – vonja meg a vállát az asztalomnál ülve és közben szuper sebességgel gépel és kattintgat. Néhány perc múlva már hallom a nyomtatóm hangját felzúgni és legalább egy tucat papírt nyom ki egymás után.

– Uhh. – nyögök fel hangosan – Mázli, hogy jó memóriám van, most szükségem lesz rá.

Mia vigyorogva nyújtja át a papírkupacot, kiviharzik, a szobámból egyenesen a bejárati ajtóhoz megy, leakasztja a kocsi kulcsát és már húzza is a kabátját.

– Na indulhatunk akkor? – kérdezi lelkesen mire válaszul bólintok, és kilépkedek mellette az ajtón. Ez aztán a sűrű nap.

♥ ♥ ♥

Az ügyvédi irodához vezető utat kicsivel több mint fél óra alatt megtettük én pedig egész végig a céget tanulmányoztam. Mia nagyszerű anyagot állított össze elképesztően rövid idő alatt, de hát miért is vagyok meglepve, a lány újságírónak készül. Először észre se vettem, hogy a motor már nem jár, leparkoltunk és egy világos kék szempár várakozásteljesen bámul rám.

– Felkészültél?

Halványan bólintottam, majd emlékeztettem magam, hogy ez nem az a hozzáállás, amivel egy sikeres ügyvédnőnek rendelkeznie kell így kihúztam magam, rendeztem az arcvonásaim és magabiztosan válaszoltam neki újra.

– Fel sem néztél a papírokból egész út alatt, biztosan tudsz mindent a cégről. Hülyék lennének nem neked adni az állást. – mosolyog rám Mia, és ahogy kiszállok az autóból még utánam kiállt – Kéz és lábtörést!

Egy pillanatra megállok és felnézek az előttem tornyosuló hatalmas, furcsa alakú épületre. A 30 St Mary Axe, ahogy a legtöbb ember hívja, igazán egyedinek számít Londonban, különleges alakja leginkább egy uborkára emlékeztet és ahogy ez átfut a gondolataimon, alig észrevehetően megrándul az arcom. Megjelenik előttem az emlékkép amint Andrewal kézen fogva sétáltunk el ezelőtt az épület előtt, és vissza utazok két és fél évvel ezelőttre. Hirtelen olyan érzésem támad mintha egy élettel ezelőtt történt volna.

–Olyan szép idő van ma –vigyorgok fel Andrewra.

Féloldalas mosolyt villant felém, ahogy lenéz rám, majd hirtelen ránt egyet a kezemen ezzel maga elé fordítva. Mivel nem számítottam rá elveszítem az egyensúlyom és egyenesen neki ütköztem tenyérrel a mellkasának, még a lábára is rátapostam, Ő azonban nem szólt semmit csak mosolygott.

– Héé – mondtam méltatlankodva – Egy kis figyelmeztetés azért nem ártana legközelebb.

Csak centik választottak el minket egymástól így kicsit hátra kellett döntenem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, mire ő kinyúlt és vissza tűrt a fülem mögé egy kiszabadult kósza hajtincset.

– Szeretem mikor süt a nap. A hajad ilyenkor vöröses színekben játszik. – a szívem elolvad, és válaszul ártatlan puszit nyomok a szájára. Legalábbis annak indult, de Andrew hevesebben reagált mint amire számítottam.

– Megbotránkoztatjuk London ártatlan polgárait. –tolom el magamtól hosszú csodálatos percekkel később mikor is egy járókelő a karomnak ütközik, ezzel eszembe juttatva, hogy publikus helyen vagyunk a járda közepén.

Andrew csak megvonja a vállát majd felnéz a mellettünk lévő épületre.

– Eltudod hinni, hogy nemsokára mi is itt fogunk ebben az uborkában dolgozni?

Aznap a nevetésünktől visszhangzott az egész utca.

Nem tehetek róla, de megkérdőjelezem a döntésem arról, hogy helyes volt-e, hogy ide is beadtam a jelentkezésem. Ez Andrew-al a közös álmunk volt. De aztán eszembe jut, hogy ha itt lenne elvárná tőlem, hogy megszerezzem ezt az állást magamnak így mielőtt meggondolhatnám magam besétálok, a hatalmas üvegajtón és egyből velem szemben megpillantom a recepciót. Mögötte egy vörös hajú manószerű lány áll, ahogy pedig közelebb lépek hozzá már eltudom olvasni a blézerén lévő névtábláját, amiből kiderül számomra, ő az akivel a telefonon beszéltem.

– Jó napot! Adrianna Ryel vagyok és az állás interjúra jöttem.

Vivienn bólint és felemeli az asztalán lévő telefont.

– Mr. Hayes, Adrianna Ryel megérkezett az interjújára.

– Akkor küldje be. – hallom a vonal másik végén felharsanó mély hangot, még én is. Ha közvetlen az én fülembe érkezett volna ez a parancsoló hang biztosan összerezzentem volna, Vivienn azonban rezzenéstelen arccal nézett rám, letette a telefont, és karjával jelezte az irányt.

– Kövessen.

Magassarkújával végig tipegett a hosszú folyosón és egy lifthez vezetett. Mindketten beszálltunk és kínzó lassúsággal elindultunk felfelé. Az épület negyvenegy emeletből áll, aminek az utolsó két emeletét személyes használatra adják ki bérbe. Erősen reménykedtem benne, hogy húsz emeletnél tovább nem kell mennünk, de mikor legközelebb felemeltem a fejem a lift padlójának fixírozásából, már a harminckettediknél tartottunk. Egy örökké valóságnak érződött míg a megmentő kis csilingelés jelezte, hogy megérkeztünk és az ajtó kinyílt előttünk a harminckilencedik emeleten. Várakozva Vivienn–re néztem, aki csak egy fejrázással jelezte ő eddig kísért engem.

Újra felvettem magabiztos álcámat és elindultam Mr. Hayes irodája felé, bárki is legyen az. Ide fele jövet mindent bememorizáltam a cégről és a Londoni irodájukról. Az összes tulajdonos és partner nevét megjegyeztem hozzá pedig arcot is párosítottam, de ilyen vezetéknévvel még csak nem is találkoztam. Eközben nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy az iroda nagyon szépen van berendezve. Igaz, én mindig úgy véltem a minimalista stílus ridegséget kölcsönöz a térnek, amin az sem segített, hogy a hideg színek domináltak az emeleten. Egy dupla üvegajtóhoz érkeztem, amin keresztül láttam, hogy egy férfi a székében ül és elgondolkodva bámul ki az üvegfalakon. Az arcát nem láttam rendesen, mert a kezével takarta. Kopogás nélkül nyitottam be, amivel kirázom őt ebből a merengő állapotból. Hirtelen felegyenesedik és úgy bámul rám. A lábam földbe gyökerezik a meglepetéstől, mikor újra, a mai nap során isten tudja hányadszorra, az ismerős zöld szempárral találom szembe magam. Ezúttal sokkal rendezettebb volt az ábrázata, drága öltönyt viselt és elegánsan festett. Sötét haja most nem meredezett mindenfelé és hirtelen nem tudtam eldönteni, így vagy félmeztelenül tetszett jobban a látványa. Ez nem lehet. Ilyen nincs. A talajt mintha kirántották volna alólam.

Ez a pasi az edzőteremből. Ő viszont egyáltalán nem tűnik meglepettnek.

– Hello, megint Adrianna. – szólal meg ugyan azon a hangon, amin az edzőteremben is beszélt hozzám az arckifejezésén most viszont lehetetlen eligazodni, teljesen kifejezéstelen – Vagy szólítsam inkább Rose-nak?

OLVASD TOVÁBB —> 5. fejezet - Interjú