N A S T I A ~ NAPJAINKBAN

Már hetvenkét átkozott órája, hogy először kinyitottam a szemem ebben a bosszantóan steril szobába, ami isten tudja hogy valójában hol van. Fenébe még azt sem tudom melyik kontinensen tartózkodom. Az első nap adott némi okot a menekülés reményére. McCray és az a szőke lány akkor úgy tűnt gyakori látogatóim lesznek és előbb utóbb képes leszek őket meggyőzni, hogy elengedjenek de azóta, hogy becsapták maguk mögött az ajtót egyszer sem láttam őket. Egyetlen látogatóm, -a nő aki a sarokban ült az ébredésemkor- minden nap kétszer ételt hoz és várakozásteljesen majdhogynem ijesztően meresztgeti rám a szemeit. Ma még csak reggel volt bent nálam ami azért furcsa mert a nap állásából tudom, elmúlt három óra. Jönnie kellett volna már.

Egy nagy és hangos sóhajt eresztek ki és megfordulok a másik oldalamra az ágyban mikor hallom ahogy a szobám ajtaja előtt az őrök újra lecserélik egymást. Mindig legalább négy marad. Megfordulni viszont rossz ötlet volt mert így rálátok az ablakomra amit tegnap berácsoztak. Ezt még az őrök magas számánál is jobban furcsálltam.

Még is mit néznek ezek ki belőlem?

Nem vagyok valami pókemberrel ötvözött ninja. Ha akarnék, se tudnék megszokni innen, rács ide vagy oda. A kilátást viszont zavarja, az pedig az egyetlen, amiért még érdemesnek tartom kinyitni reggelente a szemem. A gyönyörű hegység és az erdő, ami alatta fekszik, csodálatos látványt nyújt. Ébredéskor egyből odasietek, hogy végignézhessem felbukkanni a napot az első sugaraival a hegy mögül. Még a csillagok és a hold is megnyugvást hoznak. Ahogy elképzelem milyen lehetne alattuk feküdni a telihold világánál. A ma reggeli napfelkelte varázsát azonban egy betolakodó elrontotta. Csak pár másodpercig láttam éppen ezért nem lehettem benne biztos, hogy valóságos volt. Egy fekete farkas állt az erdő szélén és rám bámult felfelé nagy szürke szemeivel. Olyan kifejező volt az a szempár mintha mondani akarna vele valamit. És olyan fájdalom ült benne amit én biztos voltam benne, hogy sosem érthetek meg.

Egek de hiányzik az otthonom!

A honvágy mindent elsöprő érzése hirtelen kerített uralmába. Habár nehézségeim akadtak a baleset előtti életem felidézésével. Olyan volt mintha egy koszos üvegen keresztül próbálnék tiszta képet kivenni. Minden emlékkép egy kicsit homályos és eltorzult volt. A kávézó ahol dolgoztam, a lakótársaim Jane és Tom.

Sebastian.

A szívem nagyot dobbant ahogy ez a név előbukkant a gondolataim között.

De mielőtt tovább erőltettem volna magam az emlékek közötti kotorászásban, kopogás szakította meg az álmodozásom és egy doktornő lépett be az ajtón, legalábbis az öltözékéből erre következtettem. A kisugárzása igéző volt. És akkor, ahogy a tekintetünk találkozott, egy igazán nevetséges kép villant fel a szemeim előtt.

Egyértelműen a doktornő volt az de mintha nem is ugyan az a nő állna előttem most. A nő ebben a furcsa látomásban hatalmas smaragd zöld báli ruhát viselt és egy gyönyörű kastély közepén állt, mögötte trónszékekkel. Körbevette a hatalmas tömeg térdelve előtte. Az oldalán egy jól öltözött férfi állt az arcát nem tudtam kivenni, mert éppen odasúgott valamit a mellette álló nőnek, de őszülő haja arra utalt, hogy egyidősek lehetnek. Az alapján pedig, hogy közel álltak egymáshoz arra következtettem, hogy egy párt alkotnak. Egy uralkodó párt.

Összeszorítottam az állkapcsom és kényszerítettem magam arra, hogy visszajussak a jelenbe. Majd később foglalkozok ezzel a fantáziával vagy bármi is legyen ez.

Újra a nőre emeltem a tekintem akinek szemeiben kedvesség és jóindulat ült a száját pedig barátságos mosolyra húzta.

– Szia Nastia – mosolygott rám melegen. Hangja kellemes és lágy volt – Örülök, hogy végre találkozhatunk. A nevem Greer. Azért jöttem, hogy kicsit elbeszélgessünk.

Már elkezdtem volna tiltakozni, hogy eleget beszélgettem a kis katona fiúkkal, amikor felemelte a kezét és tovább folytatta. Mintha csak kitalálta volna, mire gondolok.

– Ne aggódj ennek a beszélgetésnek köze sem lesz a Hunter McCray féle vallatáshoz. Azért jöttem, hogy segítsek.

És ebben a pillanatban esett le mi is folyik itt valójában. Ez a bájos és nyugtató jellemű nő itt Greer egy pszichológus. Messziről lerí róla. Újra ráemeltem a tekintetem csak, hogy még egyszer szemügyre vegyem. Magas volt, tökéletes alakkal rendelkezett, barna haja lágyan omlott a vállára, ahogy tovább haladtam felfelé a tekintetünk találkozott. A mogyoróbarna a világos kék szempárral. Nem olyan vakító, mint amilyen véletlen az enyém volt mikor itt felébredtem. Azt még továbbra sem sikerült megmagyaráznom magamnak. De hasonlított.

– Szóval már pszichológust küldenek hozzám? Azt hiszik megőrültem? Egyáltalán ki hozott ide? És miért?

– Elhiszem hogy sok kérdésed van de meg kell értened, hogy az eseted különleges és ugyan ilyen különleges ellátást igényel. Megígérem, hogy idővel minden világos lesz számodra. Én azért vagyok, hogy segítsek oda eljutni. Csak a türelmedet kérem.

– Nos nem vagyok éppen az a türelmes fajta. – mondtam mire meglepő reakciót kaptam Greer doktornőtől. Csalódottság helyett elmosolyodott. Nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg mi olyan mulatságos.

– Miért mosolyog?

– Ez egy pozitív dolog. A memóriavesztésnek számos alfajtája létezik. Mint már mondtam a tiéd egy igazán különleges eset de a tény, hogy tisztában vagy önmagaddal..

– Álljunk meg egy pillanatra. – emelem fel a kezem – Nekem nincs amnéziám. Tudom a nevem, tisztában vagyok a múltammal…- és ekkor eszembe jutott ami Greer doktornő érkezése előtt történt. Homályosak az emlékeim a baleset előttről és mintha nem stimmelnének. Meg kellene ezt osztani ezzel a nővel? Hiszen azt sem tudom bízhatok e benne.

– Nastia. – olyan hangsúllyal ejtette ki a nevem amire egyből felkaptam a fejem. Megint megtörtént. Pont mint az a pillanat Hunterrel. Furcsán ismerős érzés kerített a hatalmába. De csak úgy mint legutóbb most sem voltam hajlandó vele foglalkozni – Tudom, hogy félsz.

Újra félbe kellett szakítanom a mondanivalóját, ugyanis ezzel nem is sérthetett volna meg jobban.

– Nem félek. – jelentettem ki olyan magabiztosan amennyire csak tudtam és megkeményítettem az arcvonásaim. Greer megint furcsán reagált. Bólintott és magyarázkodni kezdett.

– Igaz. Hát persze. Sajnálom Nastia. – az utolsó szónál a hangja elgyengült, és ahelyett, hogy továbbra is a szemembe nézett volna az ölében összekulcsolt kezeit kezdte el bámulni.

Most először mióta belépett a szobába, Greer doktornő szomorúnak látszott. Furcsa. Egy pszichológusnak amennyire én tudom objektívnek kell maradnia. Ez a nő jelenleg viszont úgy tűnik mintha jobban ki lenne készülve a helyzetemtől mint én. Ennek ellenére empatikus ösztöneim egyből azt súgták, próbáljam kizökkenteni. Az egyetlen mód erre pedig ha őszinte leszek vele.

– Össze vagyok zavarodva. Már nem vagyok biztos benne, hogy tudom ki vagyok. Fogalmam sincs mi folyik körülöttem. – elcsuklott a hangom és egy könnycsepp bukkant elő a szemem sarkába. Mérgesen letöröltem és megparancsoltam magamnak, hogy folytassam a beszédet mivel újra Greer teljes figyelmét élveztem. – Egy kicsit olyan mintha nem lenne egyetlen biztos pontom sem. Még csak saját magam biztos pontja sem lehetek. – rázom meg a fejem – Akkor nem ha még arra sem vagyok képes, hogy eldöntsem mi valós és mi nem azok közül amiket magam előtt látok.

A doktornő szemében meglepettség villant fel egy pillanatra.

– Hogy érted? Miket látsz magad előtt?

Nagy fekete farkast ismerős emberi tekintettel, és téged ahogy a tömeg térdel előtted? Nem ezt nem oszthatom meg.

– Azt hiszem a helyes kérdés inkább az lenne mit nem látok. – csapok az ágyra. Nyugalom Nastia! Maradj nyugodt. – Az emlékeim a baleset előttről homályosak. Nem emlékszem belőlük semmilyen részletre.

– Közvetlen a baleset előttről csak? Mi a helyzet az általános vagy a középiskolás emlékekkel? – előrehajolt a székében és kíváncsian várta a válaszom.

Próbáltam. Úgy értem tényleg, erősen próbáltam felidézni egy emléket. Akármit…

– Semmi. – mondtam ledöbbenten. És egy új fajta érzés kezdett az uralmába keríteni. Tehetetlenség. – Még csak meg sem fordult a fejemben ennek a lehetősége. Annyira rá voltam koncentrálva a balesetre és, hogy előtte mi történt, hogy észre se vettem a korábbi emlékeim is elvesztek. – összeráncoltam a homlokomat ahogy felmerült bennem egy másik gondolat – De a szüleim halála. Az elvesztésük emléke olyan mélyen bennem van. Arra, hogy emlékezhetek mindennek ellenére?

A doktornő hosszasan elgondolkodott keresve a megfelelő választ, de láttam rajta, hogy ő sem tudja hogyan segíthetne mire a jeges pánik érzése rohant végig az ereimen.

– Nastia. – a nevemet úgy ejtette ki, mintha figyelmeztetni akarna – Fontos, hogy nyugodt maradj. Tudom, hogy úgy érzed azáltal, hogy elvesztetted az emlékeid, önmagad vesztetted el. De ez nem igaz. Az emberek az életük során nem megtalálják, hanem felépítik magukat. Minden egyes újabb döntéssel, legyen az kicsi vagy nagy határozzuk meg azt, kik is szeretnénk lenni. Szóval én azt javaslom éld az életed, hozz új döntéseket és építsd újra fel magad. – bizakodóan rám mosolygott – Számodra ez nem lesz túl nehéz. Csupán egy óra alatt megmutattad, hogy rettenthetetlen és türelmetlen vagy. Erős jellem.

– Ez menni fog. Köszönöm. – mondtam és tényleg komolyan hálás voltam Greernek de most már itt az ideje visszatérni a szabadulásom megvitatására ebből a börtönből – Akkor ez azt jelenti, hogy végre távozhatok innen?

A szomorkás tekintet amit kapok, szavak nélkül is megválaszolja a kérdésem.

– Ez nem ilyen egyszerű. – hát persze, hogy nem az. Nagyot sóhajtok és megforgatom a szemeim. – Nézd, memóriaveszteségnél az általános eljárás, ha nem erőltetjük a visszaemlékezést. Nem akarom kiprovokálni, magától kell jönnie.

– És még is, hogy segítene a visszaemlékezésbe az ha egész nap be vagyok zárva négy fal közé?! – üvöltöttem és felkeltem az ágyról. Hivatalosan is elvesztettem a türelmem.

Nem akartam így kifakadni főleg nem Greer előtt tekintve, hogy kedves volt hozzám. Sokkal jobban örültem volna ha mondjuk itt lett volna McCray és neki üvölthettem volna le a fejét, de nem bírtam tovább. Felrobbantam a dühtől. Annyira mérges voltam, hogy remegni kezdtem és éreztem a vért áramlani az ereimbe. Újra mindent kékben láttam. És bár elképzelésem sincs mi történik éppen velem, most éreztem először mióta itt vagyok, hogy élek. Az alkalomra hirtelen kezek kulcsolódtak rá és kétségbeesett szemek keresték az enyémet. A karom remegése állt le először majd minden újra visszanyerte az eredeti színét.

– Igazad van. – a doktornő hangja alig volt több suttogásnál de én tökéletesen hallottam. – Kiengedünk innen.

– Köszönöm. – felelem de a meglepettség egyértelműen látszik rajtam. Ha rajtam múlna, hogy kiengedek e valakit aki pár másodperce őrült módjára viselkedett velem, bezárva maradna élete végéig. – Szóval, hogy jutok haza?

– Oh – mosolygott rám szélesen Greer – Otthon vagy.

– Tessék? – minden energiámra szükségem volt, hogy ne kezdődjön előröl az őrület úgyhogy mély levegőt vettem és összeszűkült szemmel néztem a nőre aki reményt adott nekem majd ugyan olyan gyorsan el is vette tőlem. Micsoda bunkó.

– Kiengedünk a szobából. Szabadon sétálhatsz az intézmény területén. Kapsz egy rendes szobát rácsok és őrök nélkül. Hetente egyszer pedig találkozol velem. Hogy megbeszéljük, hogy állsz az emlékek visszanyerésével.

– Az intézmény. – továbbra is halkan beszélek és megbizonyosodok róla, hogy pont annyi kételkedés és irónia legyen a hangomba amennyi szükséges miközben összefonom a karjaimat magam előtt – Csak, hogy tudjam. Valami diliházról beszélünk?

Greer doktornő ezt úgy látszik viccesnek találja és hangosan felnevet.

– Nem kedvesem. – mondja és még mindig próbálja leküzdeni a mosolygást viszont mire újra megszólal minden szava komolyságot sugároz – A Szent Vincent akadémia az otthonod. Mindig is az volt.

– De én nem emlékszem egyáltalán rá. – tiltakozom. A kávézóra emlékszem. A béna munkahelyemre , Tomra és Janere. De aztán elbizonytalanodok amikor újra csak elmosódott halvány emlékfoszlányokat találtam róluk. – Oké. Tegyük fel, hogy amit mond igaz. Mit csináltam ezen a helyen? Mit tanultam? Mi ismertük egymást?

– Egyezzünk meg abban, – mondta Greer lassan – hogy a lehető legkevesebb információt árulom el neked. – újra tiltakozni akartam de most nem engedte, hogy közbevágjak – Csak az igazán fontosakat amik szükségesek. A többire azt akarom, hogy saját magad jöjj rá. Hogy ne kelljen azon gondolkodnod bízhatsz-e abban amit mondok neked.

– Rendben. Ennek van értelme. – bólintok és igyekszek pozitív maradni de nem tudja elkerülni a figyelmem, hogy az utolsó kérdést is kikerülte.

– Szóval mit szólnál ahhoz, ha tennénk egy sétát az Akadémián. Nem beszélek róla, hanem megmutatom, hátha ez előhív valamilyen emléket.

Boldogan bólintottam és már indultam is az ajtó felé amikor megéreztem Greer kezét a vállamon. Az első ösztönöm, ami azt volt hogy ragadjam meg és rántsam előre a kezénél fogva, halálra rémisztett. Így is a kelleténél gyorsabban fordultam meg és gyanakvóan néztem rá.

– Meg kell ígérned előtte, hogy nem próbálsz elmenekülni.

Hol vagyunk az oviba? Mit számít, ha megígérem. Az ígéreteket meg lehet szegni.

– Meg sem fordult a fejembe ilyesmi. – feleltem mire Greer megint mosolyogni kezdett.

– Valóban? Szerintem mióta itt vagy, az ABC összes betűjén végigmentél és mindegyikre van egy terved. – leesett állal álltam előtte és emlékeztetnem kellett rá magam, hogy csukjam be a szám. Ez a nő tökéletesen olvas bennem. – Csak arra kérlek, hogy várj vele. Várj egy hónapot. Ha továbbra sem fogsz emlékezni elhagyhatod az Akadémiát és új életet kezdhetsz távol tőle.

Az utolsó mondat fájdalmasan hangzott. De nem tudtam megállapítani, hogy most is csak az empátiám lépett működésbe és átérzem Greer fájdalmát, vagy ez a mondat nekem is jelentett valamit.

Tényleg nem tudok választani a két lehetőség közül, de most éppen nem is számít mert végre kinyíltak előttem az ajtók és a látvány ami elém tárult elképesztő.