Azelőtt megéreztem őket, hogy kinyitottam volna a szemem. Három ember tartózkodik rajtam kívül a szobában. Egy tőlem balra, az ajtó előtt áll, a másik kettő pedig szorosan az ágyam mellett. Érzem a belőlük áradó feszültséget. Valamelyikük nagyot sóhajtott és türelmetlenül áthelyezte a súlyát a másik lábára. A világ zajai lassan érték el a füleim de amint bekerültek hirtelen mindent hallottam. Például az izgatott suttogások foszlányait ahogy vélhetően egy fiatalokból álló csoport elhaladt a folyosón valahol a távolba. Ajtók nyílnak és csukódnak be. Gondolatok ezrei futnak végig a fejemben még sem tudok elkapni egyet sem. Abban reménykedtem, hogy ha elég erősen koncentrálok visszasüllyedek abba az álomba amiből felébredtem. Na nem mintha azért akartam volna visszakerülni bele mert olyan jó lett volna. Borzalmas és fájdalmas volt. Mindenféle képek vetítődtek le a szemem előtt: egy éles szúrással kezdődött a karomba amit rengeteg vér követett. Minden lángba borult én pedig sikítoztam. A füst ellehetetlenítette, hogy a tiszta levegő a tüdőmbe áramoljon. Vajon miért álmodtam ilyesmit? A szörnyű álom kényelmetlen emlékeztetője hosszú hajam volt ami most csomókban tapadt a homlokomra.

– Miért nem ébred már fel?

A férfi hangja váratlanul ért, mély és határozott volt, arról árulkodott, hogy idősebb gazdája nincs jó kedvében.

– Azt hiszem már ébren van uram, csak még nem áll készen.

Az ágyam mellett álló másik pasas nyugodt és tiszteletteljes válasza majdnem rávett, hogy kinyissam a szemem. Akárki is legyen ez az öreg, tőlem koránt sem ilyen stílusban kapott volna választ.

– Én nem érek rá egész nap erre. Talán jobb is ha nem vagyok itt. Ha változás történik azonnal értesítsenek.

Ezzel köszönés nélkül kiment, maga után bevágva az ajtót. Egy darabig még hallgattam ahogy a léptei elhalnak. Egy pillanattal később pedig egy autó felbődülő motorja azt is jelezte számomra, hogy végleg távozott.

Azelőtt ugrottam ki az ágyamból egy nagy kiáltással mielőtt rendesen végiggondoltam volna. A szemeim felpattantak és mohón fedezték fel a környezetem, ezzel kiegészítve a többi érzékszervemmel már korábban megszerzett tudást. Ha most láttam volna magam kívülről a helyzetet leginkább egy csapdába esett vadállatéhoz tudtam volna hasonlítani. A szoba – amiben az ágyon és egy szekrényen kívül nem volt semmi – sarkában állva mértem fel a veszélyforrást támadásra készen. Tévedtem. Nem három, hanem négy ember tartózkodott velem együtt a helyiségbe, három férfi és egy nő. Bár meglepte őket a hirtelen reakcióm, úgy láttam valami más zavarja őket.

-Gyönyörű. – sóhajtotta a szoba távoli sarkába a nő.

A három férfi hamar lerázta magáról a zavarát, és érzelemmentes arccal közelítettek felém. Látszólag barátságosan maguk elé emelt kézzel, de mélyen belül éreztem, hogy ezek fel voltak készülve arra is, hogy harcolniuk kell.

– Nyugalom Nastia. – egy rövid homlok ráncolással nyugtáztam, hogy tudják a nevem. Ugyan az a férfi beszélt hozzám aki az előbb az öregebbhez – Azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked. Emlékezz.

A hangja még most is ugyan olyan nyugodt volt, de a látvány annyi mindent hozzáadott. Magas volt, a haja kócosan meredezett mindenfelé, a homlokán kilátszott alóla egy vágás ami nem lehetett túl régi, a belőle kifolyt alvadt vér még ott száradt. Teljesen feketébe volt öltözve, és jól állt neki. Ha nem ilyen körülmények között lennénk – és nem éppen azt próbálnám eldönteni, hogy fenyegetést jelent-e számomra vagy sem, nagyon jóképűnek gondolnám. Persze ez most egyáltalán nem számított. Ki kell jutnom ebből a szobából ő pedig csak az akadályt jelenti a másik két társával együtt ami köztem és a szabadságom között áll. A pánik elhatalmasodott rajtam és átadva magam neki ösztönösen cselekedtem. Még jobban a falhoz simultam.

– Hagyjanak kisétálni a szobából. – vicsorogtam – Ne érjenek hozzám.

– Nem fogunk…

És akkor támadtam. Ostoba mozdulat volt, amit a félelem szült. Egy időben jártam önvédelem órákra de ennek köze sem volt a szabályos támadási formához. Talán emiatt volt teljesen reménytelen, vagy talán azért mert túlerőben voltak velem szembe. A nyugodt férfi aki korábban kedvesen beszélt hozzám, most hezitálás nélkül védte ki a támadásom. Gyorsabb volt, mint ahogy követni tudtam volna a mozdulatait, és úgy söpört le magáról, mint egy apró kellemetlenséget. Nem hiszem hogy szándékosan ütött meg ilyen erősen, sokkal inkább csak távol akart tartani. Még mindig szédültem attól, hogy olyan hirtelen ugrottam ki az ágyból, így esélyem se volt visszanyerni az egyensúlyomat. A földre kellett volna esnem. De nem estem. Ugyan olyan gyorsan ahogyan ellökött magától, kinyúlt és elkapott. Sötétszürke szemei szorosan összekapcsolódtak az enyéimmel… amivel mintha nem stimmelne valami. Nagy nehezen elszakítottam a tekintetem az övétől és az ablak felé fordulva ellenőriztem a tükörképem. Egy vakítóan világító kék szempár nézett vissza rám, és bár eddig fel sem tűnt de minden enyhén kék fényben játszott. Mintha csak kitalálta volna mire gondolok éppen, újra megszólalt.

– Lélegezz mélyeket. A szemeid normálisak lesznek amint lenyugszol és visszaszerzed az önuralmadat.

A szívem még mindig lyukat próbált ütni a mellkasomon, és bár nem bíztam bennük, követtem a férfi utasítását és megpróbáltam újra egyenletesen lélegezni. Pár hosszú másodperc után minden visszakapta a régi színét, és a szobában lévő feszültség érezhetően enyhült. Ekkor jöttem rá, hogy a veszélyforrása nem ők, hanem én vagyok. Kelletlenül ugyan, de ellazítottam magam aminek hatására a férfi szorítása is enyhült a karomon.

– Szóval – kezdtem a lehető legnyugodtabb hangomon – Megmondják mit keresek én itt vagy továbbra is csak bámulni fognak?

A kérdést elsősorban a még mindig engem szorító kezek gazdáihoz intéztem, és felvont szemöldökkel néztem rá, valami reakcióra várva amit kicsit később ugyan de megkaptam.

– Kezdjük azzal először is, hogy – mondta lassan és megfontoltan – hogy hívnak? A kérdése közben visszavezetett az ágyhoz intett, hogy üljek le de ő állva maradt és úgy nézett le rám türelmesen. Engem viszont bosszantott minden benne. A modora, ez a túláradó nyugalom ami belőle áradt és legfőképp az idióta kérdése. Az előbb szólított a nevemen. Mi szükség arra, hogy én is megmondjam neki.

– Tudja a nevem.

– Igen ez igaz. – bólintott és egy mosoly játszott az ajkán de a szemeit nem érte el – De én tőled szeretném hallani.

A szememet forgattam és közben újra körbenéztem a szobában. Időközben a sarokban lévő nő és a másik két férfi eltűnt. Hogy nem vettem ezt észre? Bár hogy is néztem a helyzetem addig nem szabadulok innen, amíg ez az ember itt tart. Ha az kell neki, hogy válaszolgassak a kérdéseire megkapja. Amint kivisz innen több lehetőségem lesz a menekülésre. A felismerésem egy sóhaj követte ami mélyről szakadt ki.

– A nevem Nastia Gray. – a válaszomra meglepetés futott végig a férfi arcán de ez hamar eltűnt. – Megmondtam az enyémet, nem mintha újat mondtam volna de úgy illik, hogy most elárulod te is a sajátod. – mondtam és közben gúnyosan rámosolyogtam.

– Hunter McCray. – válaszolta de közben nem nézett rám. Az ágy mellett lévő szekrényt fixírozta és látszott, hogy erősen gondolkodik valamin.

– Hány éves vagy és hogy hívják a szüleid?

– Csináltam valamit? Mi ez a vallatás?

– Csak válaszolj a kérdésekre! – nem kiabált de érezhetően kezdte elveszteni a türelmét és ezzel nem volt egyedül. Na jó nekem nem volt mit elveszteni.

– Húsz éves vagyok. 1992-ben születtem novemberben. Az apámat Jim-nek anyámat pedig Grace-nek hívták, de már mindketten meghaltak. Baleset volt. – monoton hangon válaszoltam a szokásosat amit mindenkinek mondok ha a szüleimről kérdeznek. Erre a válaszra azonban McCray nem tudta többé leplezni az érzelmeit amik kiültek az arcára. Bánat, harag, sajnálat. És még egy tucat olyan, amit nem tudtam hova tenni.

– Nem kell sajnálni. Jól vagyok régen történt már és… – nem tudtam tovább folytatni a sablon szövegem mert félbeszakított.

– Mi az utolsó dolog amire emlékszel mielőtt itt felébredtél?

Hmm. Ez aztán a hirtelen téma váltás. Ezek szerint mégsem hatotta meg a múltam.

De a kérdése akaratlanul is gondolkodásra késztetett. Az emlékeim között kutatni most olyan volt, mintha zavaros víznek próbálnék az aljára lenézni. Minden erőmet összeszedve próbáltam belekapaszkodni abba az emlékdarabba amit találok.

– A lakásomban voltam. – kezdtem bizonytalanul és ezzel több emléket is sikerült előcsalni – Dolgozni indultam a kávézóba. Beültem a kocsimba de nem értem oda. – Hirtelen újra megjelent előttem annak a borzalmas álomnak a képe és a pulzusom az egekbe szökött. – Valami történt az úton. – mondtam és McCrayre néztem azért, hogy megerősítse amit mondok. Ő azonban csak állt ott kifejezéstelenül mint egy szobor ami felbosszantott.

– Nekem jött valaki. Karamboloztunk és az autóm lángolt. – a hangom szinte már hisztérikus volt.

Nevetségesen festhettem mert végül Hunter is megszánt leült mellém és a vállamra helyezte a kezét. Belenézett a szemembe megszólalt azon a mély nyugtató hangján.

– Nyugalom Nastia.

Ez a két szó és a hozzá kapcsolódó szempár nagyon ismerős volt. Magam sem tudom honnan, hiszen csak másodszorra hallom ettől az ismeretlen embertől. A testem még is azonnal reagált rá most is és ellazult. Pár másodperc múlva Hunter keze már el is tűnt a vállamról, de a helye továbbra is égette a vállam.

– Azt hiszem.. – kezdte de a folyosón támadt zavargás félbeszakította őt. Egy zaklatott női hang hallatszott ki mérges férfiak kiabálása közül.

– Nem érdekel, hogy mit mondanak én akkor is bemegyek hozzá! – ezzel a szobám ajtaja kicsapódott és egy zöld szempárral néztem farkasszemet. A szempárhoz egy szőke hajú lány tartozott aki velem egykorú lehetett, a testtartása és dacos arckifejezése azt jelezte, hogy bármire készen áll. Nem találkoztam korábban még hozzá hasonlóval, de egyelőre ő itt az első olyan akit egyből szimpatikusnak találok.

– Hunter – a lány megkönnyebbültnek tűnt, hogy látja a mellettem ülő férfit – magyarázd már meg ezeknek itt kint, hogy itt kell lennem.

Hunterre azonban az arckifejezéséből ítélve a lány nem számíthat és ezt a sejtésemet hamar a férfi szavai is alátámasztották.

– Ne most Laina. Keress meg később. – most először hallottam idegesen beszélni őt. Nem értettem semmit a helyzetből de felváltva vizsgálgattam mindkettejüket. A szőke… Laina – emlékeztem vissza a nevére – láthatóan teljesen kiakadt. Nem ilyen fogadtatásra számított.

– Ne szarozz velem Hunter. Az előbb verekedtem át magam egy rakás idiótán akik azt próbálták velem elhitetni, hogy a legjobb barátnőm nincs itt bent. Ami nyilván hazugság , mivel itt ül ezen a rohadt ágyon!

Lendítette ezzel magasba a karját az irányomba ingerülten. A homlokomat ráncolva próbáltam minden erőmmel értelmezni a kialakult helyzetet és a lány szavait. Egyetlen ember ül az ágyon aki a legjobb barátnője lehetne. Én. Viszont én azt sem tudom ő kicsoda. Hunterre néztem akinek az arca megvonaglott idegességében, és már készült volna válaszolni amikor a szőke újra nekikezdett.

– Válaszokat akarok McCray. Miért nem szóltak nekem azonnal, hogy visszahozták? – ekkor felém nézett és láthatóan megvizsgált. Talán valaminek a nyomait kereste.

Visszahoztak? Talán jártam már itt? Nekem határozottan nem rémlik ilyesmi.

– Mi folyik itt Nastia?

– Hát ezt én is szeretném tudni. – Csaptam az ágyra. A korábban visszanyert nyugalmamat mintha elfújták volna. A lány idegessége pillanatok alatt átragadt rám. – Te ki vagy?

A kérdésem hallatán Laina láthatóan elbizonytalanodott.

– Laina Ravencrown. – lassan és artikulálva ejtette ki a szavakat mintha egy értetlen kisgyerekhez beszélne – Te pedig Nastia Graymark vagy, a legjobb barátnőm.

– Csak Gray. Nastia Gray és ne haragudj de nem ismerlek.

A bizonytalanságot most már kétségbeesés vette át. Újra szólásra nyitotta a száját.

– Elég legyen Laina. – pattant fel az ágyról Hunter aki eddig csendes megfigyelő volt, és kifelé tessékelte a lányt aki nagyon is maradni akart.

Dacosan egymás szemébe bámultak és szavak nélkül kezdtek kommunikálni. Csak Laina arcát láthattam azonban én inkább a vele szembe álló McCray-ére lettem volna kíváncsi. Hirtelen irigyeltem a lányt akit megtisztel azzal, hogy felfedi előtte az érzéseit, én pedig csak a kifejezéstelen faarcot kaptam.

– Így is túl sokat mondtál. – zárta le ezzel a vitát, legalábbis azt a részét amit én is hallhattam.

Az ajtó zára kattant ahogy kiléptek a szobából és ezt egyből újabb fojtott hangú vitatkozás követte amit képtelen voltam kivenni a folyosón lévő alapzaj miatt. A szökés gondolata eddig annyira lefoglalt, hogy időm sem volt másra összpontosítani, de most először mióta kinyitottam a szemem, egy rövid pillanatra elfogott a pánik. Hogy fogok én ebből az egészből kimászni ha még csak azt sem tudom mibe kevertem magam?