Varázslatos. Ez az a szó amit kerestem.

A távolban magas hegységek húzódtak amiket az ablakomból is már megfigyeltem és alatta a szintén ismerős erdő terült de most kiegészült a mögöttünk álló hatalmas kastéllyal. Olyan érzésem támadt mintha egy puzzlet próbálnék kirakni és folyamatosan találnám hozzá a hiányzó darabkákat. A vár gyönyörű volt égbe törő tornyaival, de egyben masszív is.

Kísérőm megérintette gyengéden a karom ezzel jelezte, kövessem. Továbbra is szótlanul sétáltunk aminek örültem. Féltem tőle, hogy hamarosan felteszi a kérdést, emlékszek-e valamire. A válasz pedig csalódottá tette volna, ugyanis semmi nem tűnt ismerősnek. Éppen az ellenkezője. Úgy éreztem most látok először mindent és az újdonság varázsa nyomban a földhöz szegez. Nehezemre esett a lábaimnak parancsolni de követtem Greert aki a vár irányába sétált és ahogy eddigi börtönöm sarkához értünk, többé nem takarta semmi a teljes kilátást. Leesett az állam.

A kastély és a melléképület amiben eddig tartózkodtam csak egy kis szelete ennek a csodálatos térségnek, a legmagasabb pontján egy dombon helyezkedett el de lenézve a völgybe még több, kisebb épület állt. Közöttük helyezkedett el egy sport pálya ahol sok fiatal futott, egy templom, játszótér ahol kisgyerekek játszottak, és egy hatalmas füves terület aminek el sem láttam a végéig és ahol lovak legeltek mellette pedig egy patak csordogált.

Lelkesedésem nem tudtam visszafogni így már vigyorogva újra a sportpályára néztem jobban koncentrálva és ekkor a legfurcsább dolog történt. Mintha élesebben láttam volna. Az emberek elmosódott foltokból, tökéletesen kivehetőek lettek a legapróbb arcvonásig. A szívverésem felgyorsult elkaptam a tekintetem és megráztam a fejem hitetlenkedésemben. Mintha mi sem történt volna Greerhez fordultam.

– Mi ez a hely? – suttogtam izgatottan.

– A Szent Francis akadémia. – mondta majd bizonytalanul hozzátette – Olyan mint egy katonai akadémia azt hiszem.

– És én ide jártam? – még mindig nehezemre esik ezt elhinni, és agyam logikusan gondolkodó fele rengeteg hibát is talál ebben a történetben amit nem tud megmagyarázni, a szívem viszont azt súgja jó helyen vagyok és bízzak Greerben aki bólintott kérdésemre.

– Én csak nehezen tudom mind ezt elhinni. Katonai iskola? Hiszen két percnél képtelen vagyok tovább futni a fizikai erőszakot pedig egyenesen utálom. Pár önvédelem órát vettem korábban, de már abból se emlékszem sokra.

Az arckifejezéséből ítélve most nagyon megleptem a dokit, majd elgondolkodott.

– Gyere utánam. Most éppen közelharc oktatás folyik az egyik órán, becsatlakozunk.

Igyekeztem nem pánikolni de minél közelebb kerültünk a teremhez, a menekülés gondolata egyre csábítóbb lett. Fogalmam sincs mit várnak tőlem, vagy mit hisznek mire vagyok képes de én határozottan tudom, hogy nem tudnék a légynek sem ártani. Most pedig be akar cipelni egy közelharc órára, képzett diákok mellé, hogy leégjek előttük. A meneküléssel azonban elkéstem ugyanis megérkeztünk és kinyílt előttünk a nagy faajtó amibe gyönyörű betűkkel bele volt vésve az iskola monogramja.

A terem tágas volt, a falakon különböző fegyverek helyezkedtek el egyszerű botoktól az éles pengékig. Hét velem nagyjából egy idős diák edző felszerelésben sorakozott egy rendezett vonalban előttük pedig Hunter McCray állt mellkasán összefont kézzel és éppen a mondandója közepén tartott. A szememet a plafonra emeltem és sóhajtottam mikor megláttam. Remek. Még ő is végignézi a leégésem. Ahogy a sóhajom elhagyta a számat egy emberként kapta mindenki felém a fejét és a reakciójuk… vegyes volt. Volt akin döbbenetet láttam, valaki rám sem mert nézni, három fiú azonban szélesen vigyorgott de senki nem szólt semmit. Némaság ereszkedett a helyiségre ahogy beljebb sétáltunk Greerel. Végül Hunter megköszörülte a torkát és újra beszélni kezdett.

– A mai órára Nastia is csatlakozik hozzánk. – a következő szavakat úgy mondta ki, hogy nem nézett az irányomba – Nem részesül különleges bánásmódba így megkérek mindenkit, aki párba kerül vele, ne kímélje.

Hogy mi van?! A szívem újra a torkomba dobogott és a gyomrom görcsbe rándult. Üvölteni támadt kedvem és mindenkit lehordani amiért ezt a beteg játékot űzik velem. Honnan veszik hogy emlékszek arra hogyan kell harcolni ha még azt sem tudom mit csináltam tegnap? Mit élveznek ebben? Viszont nem volt idő arra, hogy bárki is reagáljon McCray szavaira, egyből elkezdte sorolni ki kerül kivel párba. A gondolataim össze vissza cikáztak a fejemben és nem hallottam semmit míg az én nevemet ki nem mondta.

– Nastia te Alex-el leszel. – felkapom a fejem és szomorúan konstatálom, hogy egy magas és izmos srác sétál felém. Három lány is van a csoportban és nekem pont a legerősebb alkatú fiút kell kapnom.

– Szia Nas – ahogy felém sétált láttam, hogy erősen gondolkodik és kicsit bizonytalan is.

– Hello Alex – köszöntem én is, és felismertem benne az egyik vigyorgó fiú személyét – Ismertük egymást igaz?

– Mondhatjuk – kicsit felengedett és féloldalasan rám mosolygott, egész cuki volt – Olyan jó újra látni, nélküled elég unalmas ez a hely.

Talán ennyire rossz lehettem az órákon? Valószínűleg mindenki poén forrása voltam, erre értette. A gyomrom görcsbe rándult ahogy arra gondoltam, milyen borzalmasan fogok teljesíteni ha még nem is emlékszem semmire abból amit tanultam. Alex mintha csak olvasna a gondolataimba közel hajolt és a fülembe súgta:

– Ne aggódj ez olyasmi amit nem lehet elfelejteni ha te nem is, a tested emlékszik rá. – rövid szünetet tartott majd folytatta – Ha még sem… Én élvezni fogom, hogy végre szétrúghatom a segged.

Rám kacsintott majd hátrált tőlem pár lépést, én viszont lefagyva álltam szavait emésztgetve és meglepetten bámultam fel rá.

– Korábban talán nem volt rá lehetőséged?

– Soha nem hagytad. – nevetett rám.

Időközben a többiek félkörben körénk álltak és várták hogy McCray elindítsa a küzdelmet. Oh szóval mi kezdünk. Egyre jobb még csak időt se kapok, hogy megfigyeljek pár küzdelmet. Leutánoztam a velem szemben álló Alex kezdőpozícióját és magamban elmondtam egy imát, hogy legalább a mai napot éljem túl.

Éles sípszó szakította meg a csendet, ezután minden őrületesen gyorsan történt. Meglendítettem a karomat az arca felé, az öklöm viszont csak a levegővel ütközött mivel addigra ő levetődött a földre a lábaimat megcélozva és kirántotta alólam ezzel mindketten a földre kerültünk. Háttal érkeztem de Alex átforgatott és a lábamat feszítette természetellenes szögben tartva mire kiszakadt belőlem egy kiáltás a fájdalomtól. Becsuktam a szemem és az jutott eszembe, véget vethetnék ennek akár már most is. McCray azt mondta feladhatjuk a küzdelmet ha a kezünkkel háromszor megcsapkodjuk a földet viszont ahogy az adrenalinnal kevert fájdalom végigszáguldozott az ereimbe képtelen voltam rávenni magam.

Még nem adom fel.

A szabadon lévő lábamat erősen felfelé lendítettem, ezzel Alexet gyomorszájba rúgtam miután felnyögött és lazult a szorítása éppen eléggé ahhoz, hogy átlendítsem magam vissza a hátamra és elkapjam a karját amit ezúttal én csavartam ki. Lenéztem rá amennyire az arcomba lógó hajam engedte és önelégült mosolyt villantottam rá, miközben próbáltam összeszedni magam, és újra egyenletesen lélegezni. Alex is mosolyogni próbált de arcvonásai a fájdalomtól inkább grimaszba torzultak át. Hirtelen megsajnáltam és lazítottam a szorításomon amit kihasznált újra visszadobott a hátamra fölém tornyosult . A következő amit észrevettem, hogy az ökle sebesen repül az arcom felé.

Uh ez csúnya lila foltot fog hagyni napokig a szemem alatt.

Nem tudtam időbe kitérni előle így újra felordítottam ő azonban nem sajnált meg, újra meg újra belém vágta az öklét. Sírni támadt kedvem mikor egy repedést hallottam és egészen biztos voltam benne Alex eltörte egy bordámat.

A törés reccsenő hangja visszhangzott a fülemben miközben a látásomat elködösítette a düh.

Még is mit képzel magáról? Nem fog nyomorékká tenni életem hátralevő részére.

Morgás szakadt fel a torkomból a szemeim pedig újra kéken izzottak, oldalról mozgolódást észleltem és néhányan már a közbe avatkozást fontolgatták.

Helyes! Korábban is leállíthatták volna ezt. Eddig nem látták, hogy veszélyben vagyok?

– A gyengélkedőre fogja juttatni ha nem állítod le. – mondta egy aggódó női hang feltételezhetően Hunternek.

– Alex túléli. – érkezett fagyos hangon a válasz.

Egy pillanat. Nem értem aggódnak? Ez még jobban feldühített tekintve, hogy én kapom jelenleg is Alextől az ütéseket. Mintha megállt volna minden körülöttem kizártam az összes hangot, becsuktam a szemem és a szívem dobogására koncentráltam. Aztán a szemhéjam kipattant és egy hirtelen mozdulattal amit egy kiáltás kísért lehajítottam magamról a kilencven kilós csupa izom fiút, aki egy méterrel odébb hangosan földet ért. Fellöktem magam a földről, ami meglepően kecses mozdulatra sikeredett és úgy sétáltam oda hozzá ahogy a ragadozó közelíti meg a prédáját. Hirtelen tökéletesen tisztába voltam vele, hogy képes lennék elintézni őt, és valószínűleg a szobában mindenki mást is aki utánam merne jönni. Amikor odaértem mellé már láttam, hogy eszméletlen de meglendítettem az öklöm és pontosan oda céloztam ahová ő ütött mikor eltörte a bordám félúton viszont valaki elkapta, így nem ért célba. Villámsebességgel fordítottam a mellettem álló alak irányába a fejem, hogy lássam ki mert megállítani.

McCray.

Eldöntöttem a fejem és úgy vizsgáltam az arckifejezését, amin továbbra is lehetetlen volt kiigazodni.

– Elég lesz Nastia. Nyugodj meg.

Válaszul a szabadon lévő kezemet felé lendítettem de nem elég gyorsan, vagy csak számított rá előre, hogy ezt fogom tenni, így azt is elkapta.

– Azt. Mondtam. – hangosan beszélt de nem kiabált – Elég. Lesz.

Szürke szemeiben, aminek szépségét most a kékre színezett látásom nem igen adta vissza, egy pillanatra kétségbeesést láttam és ez visszarántott. Alexre néztem aki eszméletlenül feküdt a földön, körülötte már ott segédkeztek a diákok. Döbbenten és undorodva álltam sokáig vagy az is lehet, hogy csak egy percig. Undorodtam magamtól és nem értettem mi folyik itt pontosan. Hogy voltam képes eszméletlenre verni egy nálam kétszer nagyobb súlyban lévő fiút? Újabb kérdések százai hemzsegtek egyszerre a fejemben de választ találni rájuk nem tudtam. Végül kihasználtam a pillanatot, amikor mindenki Alex-el törődött és kifutottam az ajtón egyre messzebb ettől az egésztől. Egyre messzebb a Szent Francistől.

Olyan gyorsan futottam ahogy a lábaim csak bírták nem is észlelve a körülöttem lévő dolgokat. Csak akkor lassítottam mikor már átvágtam a mezőn és beértem az erdőbe. Több tucat madár egyként repült fel amikor egy fában támaszkodtam meg, hogy megálljak pihenni. Egy pillanatig csak füleltem. Hallgattam a madarak szárnyának csattogását, károgásukat és a szívem dobogását ahogy erősen püföli a mellkasom. Majd egy kis zajra lettem figyelmes, csak egy apró hang volt ahogy a száraz bot eltörik mikor rálép valaki. Megpördültem a tengelyem körül és Hunterrel találtam szembe magam. Szó szerint két centi se választott el tőle, felsőteste betöltötte és elfoglalta egész látóterem. A nesz amit hallottam még méterekről jött. Hogy ért ide ilyen hamar? Karjaiba vetettem magam és szorosan megöleltem, amikor azonban megéreztem a hezitálását hirtelen észrevettem magam, és kibontakoztam az ölelésből.

– Sajnálom. Össze vagyok zavarodva.. és most valahogy szükségem volt… Nem is tudom – össze vissza beszéltem és zavarba jöttem Hunter előtt aki ugyan olyan póker arccal tekintett rám mint mindig. A fenébe is csak egy picit venné le az álarcát. Mintha meghallotta volna a néma kérésem szomorúan nézett le rám.

– Nem kell bocsánatot kérned ezért. – a vállamra tette a kezét amikor újra megszólalt – Ahogy a teremben történtekért sem kell okolnod magad.

Újra bevillant Alex mozdulatlan teste a padlón feküdve és a mindent elsöprő érzés amit akkor éreztem. Mintha egy pillanatra valami átvette volna a testem felett az irányítást.

– Mi történik velem? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Greer szerint nem szabad elmondanunk neked. Hagynunk kell, hogy magad gyere rá. De nehéz engedelmeskednem neki. – szakadt ki belőle – Főleg akkor nehéz amikor végig kell néznem egy ilyet mint ma. Korábban már olyan jól teljesítettél az önuralmad majdnem tökéletes volt.

– Én nem akartam ilyen erőset dobni rajta. De behúzott nekem, és eltörte a bordámat – csak most, ahogy kimondtam, jutott eszembe a törött bordám. Az ütés emlékére fájdalmasan össze rándultam. A kezemmel egyből odanyúltam és nyomogattam de semmi fájdalmat nem éreztem. Az arcomat is megérintettem ahová többször is ütést kaptam. Semmi. Körbenéztem és megláttam az ismerős patakot a távolba. Bizonytalanul, a vízhez sétáltam miközben éreztem, hogy Hunter végig követ a szemével. Ahogy odaértem térdre ereszkedtem és a patak felé hajoltam. Az arcom sértetlen volt. A látvány olyan szinten meglepetésként ért, hogy egyből felhúztam a pólóm. A bordáim, csak úgy mint az arcom épek voltak a bőrömön nyoma se volt Alex kemény öklének. De a fájdalom igazi volt. Az kellett, hogy legyen.

Hunter mozdulatlanul figyelte fel alá járkálásom, ami akár egy kívülállónak komikusan is festhetett, de ő nem szólt semmit.

– Nem is ütött meg? Megőrültem? Mi ez a hely? – kérdeztem rémülten mire nevetés volt a válasz. Egy másodpercig elvarázsoltan álltam Hunter mélyről jövő őszinte nevetésétől, de emlékeztetnem kellett magam a kegyetlen valóságra. A jelen helyzetemre kell koncentrálnom ugyanis hatalmas káosz uralkodott a fejemben én pedig rendet akarok rakni. Hirtelen Hunter is észrevette, hogy csak, ő találja viccesnek a helyzetet és komolyságot erőltetett magára, úgy szólalt meg újra.

– Tény, hogy a Nastia akit ismertem nem a komolyságáról volt híres és néha nekem is el kellett gondolkodnom, hogy őrült-e… – mosolygott és a fejét csóválta elmerengve majd újra rám nézett és komolyan folytatta – de nem őrültél meg. Alex tényleg megütött és te is komoly károkat tettél benne de holnapra semmi baja nem lesz, ahogy neked sincs már. – mutatott ezzel irányomba.

– Hogy érted, hogy semmi baja… – motyogtam inkább csak magamnak és zavartan a távolba meredten.

– Hiszen, most nézted meg magadnak – mondta és megrándította a vállát – Rajtad sincs már nyoma a küzdelemnek.

Vártam, hogy újra elnevesse magát és azt mondja, most jól megviccelt de még mindig komolyan nézett rám, így muszáj volt nekem elnevetnem magam, hisztérikusan. Nem csatlakozott csak áthatóan bámult rám tehát elhallgattam.

– Nem viccelek Nastia, ez a valóság. Mi itt mind gyorsan gyógyulunk. Te pedig egy vagy közölünk és be is bizonyíthatom neked.

Ezzel felkeltette az érdeklődésem. Semmit sem szeretek jobban mint a bizonyítékkal alátámasztott tényeket bár szavait nehéz volt megemészteni.

Egy vagy közölünk. Kik közül?

A kérdéseimmel már folyót lehetne rekeszteni bár a tapasztalataim azt mutatták felesleges erőlködnöm és feltennem őket. Valami azt súgta ezt Greernek és az egész “jöjj saját magad rá a dolgokra” ötletének köszönhetem és abba már beleegyeztem. Így nem szóltam semmit csak bólintottam. McCray legalább hajlandó megmutatni dolgokat.

Pár lépéssel átszelte a köztünk lévő hatalmas távolságot és ahogy belépett a személyes terembe újra elfogott az a furcsa érzés amit a közelsége minden alkalommal kivált belőlem. A láncreakció amit elindít bennem nyugodtság és biztonság melengető érzésével kezdődik, amit szorosan követ a gyorsabb szívverés és a vágy, hogy megérintsen. Alig észrevehetően megrázom a fejem reménykedve abban, hogy kimennek belőle ezek a gondolatok. Hunter McCray számomra egy idegen ebben a furcsa környezetben, most látom őt életemben másodszorra, és nem kéne, hogy a testem bárhogy is reagáljon rá.

– Add a kezed – mondja és felemeli a sajátját hogy helyezzem bele. Félmosoly bujkál a szája sarkába amikor rossz oldalát tartom oda – Tenyérrel felfelé. – okít szinte suttogva és a csuklómnál fogva átfordítja.

A másik kezével a nadrágján lévő egyik zsebét kinyitja. Nem látok oda, csak a tépőzár hangját hallom. A következő ami feltűnik, hogy egy kis tőrt tart a tenyerem felett. Azonnal kirántom a szorításából a kezem és hátrálok két lépést.

– Azt mondtad bebizonyítod. Nem azt, hogy le akarsz szúrni. – mondtam és mérgesen meredtem rá a tenyeremet masszírozva. Ugyan a tőr nem ért hozzá a gondolat is fájt, hogy oda mélyessze bele az élét.

Hunter megint hangosan és hátravetett fejjel nevetett.

– Örülök, hogy legalább egyikünk nevetségesnek találja a helyzetet. – szavaimra elhallgatott.

– Sajnálom. A helyzeted valóban, a legkevésbé sem nevetséges de a tudat, hogy legalább élsz és újra itt vagy köztünk sok embernek vissza adta a reményt. Megengedte nekünk, hogy egy kicsit, hosszú idő után újra fellélegezzünk.

– Ezt meg hogy érted? – teljesen elvesztettem a fonalat.

– Elmondom ha hagyod, hogy megmutassam neked amit az előbb akartam. – ígérte és közben felemelte a tőrt kérdőn nézve rám. Látva kétkedő arcomat sértettség villant át az övén. – Nem bízol bennem?

Nagyot sóhajtottam és visszasétáltam elé. Kinyújtottam oldalra a tenyerem és behunytam a szemem. Először Hunter kellemes érintését éreztem a csuklómon majd a hideg pengét ami mélyen belevágott a tenyerembe. A fájdalom szinte azonnal követte ezt, mire még erősebben szorítottam össze a szemem.

– Nastia nézz le a tenyeredre. – biztatott izgatottan. Összeszedtem magam felkészülve a legrosszabbra és követtem az utasítását. A tenyeremen nem volt már más, csak egy halvány rózsaszín csík. A vér ami kifolyt a sebből minimális volt, és már meg is száradt.

– Ez hogy lehet? – kérdeztem és döbbenet ült ki az arcomra.

– Talán tudnád, ha végignézted volna és nem fordítottad volna el a tekinteted róla mint egy kislány. – viccelődött velem.

Rámosolyogtam de közben egy terv kezdett el formálódni a fejembe.

– Ó igen? Szóval csak, hogy tisztázzuk. Itt mindenki ezzel a varázslatos gyógyulási képességgel rendelkezik? – miközben beszéltem sétálgatni kezdtem körülötte és úgy tettem mintha emésztgetném a dolgokat amiket tőle hallok.

– Igen. – mondta és ezzel egy időben keresztezte maga előtt a kezeit. Összehúzott szemekkel nézett rám de a testtartása a megszokotthoz képest lazább volt, és akkor megláttam a lehetőséget. Kikaptam a zsebéből a kést amit még nem zárt vissza rendesen. Ahogy utánanyúlt elkaptam a kezét és erősen szorítottam miközben az alkarján végighúztam mélyen a pengét. Felszisszent de nem szólt semmit. És akkor, láttam. Az orrom előtt a mély vágásból, hegesedett seb, majd rózsaszín csík lett aztán semmi. Eltűnt mintha nem is lett volna.

– Ez elég bizonyíték neked Nastia?