Ha csak nincs egy konkrét téma a fejemben amiről a véleményem sürgetően kikívánkozik, vagy egy kis novella ötlet, akkor meg vagyok lőve. Hiába szeretnék én írni és nyomok rá az "új bejegyzés" ikonra. Ilyenkor végtelen hosszú perceken keresztül csak bámulom a fehér képernyőt és a kis villogó vonalkát ami mintha türelmetlenül toporzékolna egy helybe azt kérdezve mikor írsz már, mikor jutok előrébb? Tegnap este nem jött álom a szememre akárhogy próbálkoztam, és ahogy az ilyenkor lenni szokott a gondolataim őrült módjára kezdtek cikázni a fejembe. Ezt kihasználva neki is álltam bepötyögni a telefonomba mindent ami eszembe jutott, de előre figyelmeztetek mindenkit ez a bejegyzés nem szivárványokról és pónilovakról fog szólni, sajnos éjjel egykor inkább a negatív oldalam volt működésben.

A fehér képernyőre gondolok, az üres vászonra ami csak arra vár, hogy rávessem az alkotásom és akkor hirtelen az jut eszembe milyen ironikus, hogy a jövőmet is pont így látom magam előtt. És ez, egy alapjába véve tervező jellemnek, mint én, igen kétségbeejtő tud lenni. Egy korábbi bejegyzésemben említettem, hogy megszállt a nyugalom és ez azóta sem tűnt el, csak azt nem értem miért vagyok ilyen nyugodt mikor a helyzetemet tekintve inkább pánikolnom kéne. Az életem nem fog magától helyre rázódni. Érettségi óta egy olyan mellékvágányra tértem le amit úgy látszik nem tudok az istenért sem elhagyni. Az elején még próbálkoztam visszakerülni és a helyes irányba menni de aztán később feladtam, mikor rájöttem azt sem tudom merre van a helyes irány. Szóval megálltam. Ugyan azon a helyen állok lassan két éve egy centit se mozdulva, mint akit leszögeztek. Nincsenek szavak rá, mennyire elegem van már ebből. Mert közben tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az időm fogy és minél tovább húzom a rettegett megmozdulásom annál rosszabb lehetőségeim lesznek az irányok terén. Irritál a tudat, hogy ha holnap meghalnék úgy tenném, hogy semmi jelentőset nem kezdtem magammal de még csak nem is próbáltam kezdeni, holott érzem, hogy képes lennék rá. El fogom pazarolni az életem, ha így folytatom. Elnézést, nem akartam ilyen mélységekbe menni vagy a rossz benyomást kelteni benned. Nem egy depressziós tini lány sorait olvasod esküszöm. Csak egy elveszett fiatal felnőttét akinek fogalma sincs hogyan kellene felnőnie vagy legalábbis fél. Szeretek élni, szeretem az életem. Magamat kevésbé amiért nem vagyok képes egy jelentést adni neki. Egy célt kitűzni magam elé. Miért nem lehetek én is olyan aki már egészen kiskora óta tudja, hogy orvos akar lenni? Vagy fodrász, asztalos esetleg programozó, teljesen mindegy. Akármi. De nem, én nem tudok semmit. Én sosem tudtam miben vagyok, vagy lehetek igazán jó. Mindig úgy gondoltam majdnem mindenhez értek egy kicsit de semmihez sem annyira, hogy el is indulhassak abba az irányba. Igazi lelkesedést egyedül az írás iránt érzek a mai napig de ezt is úgy, hogy irányítani nem tudom. Időnként fellángol de van olyan időszak is, hogy hosszú időre kihuny. Miért nem vagyok képes összeszedni magam és elköteleződni egy dolog mellett? Próbáltam én meggyőzni magam, hogy nem kell igazán szeretnem azt a valamit. Koncentrálhatok arra is, hogy sok pénzt keressek vele. De mélyen belül még mindig ragaszkodok a gyermeki vágyaimhoz és olyat szeretnék tanulni/csinálni amit szenvedéllyel tehetek nem csak azért mert muszáj. Tudom, hogy nem fog az ölembe hullani a megoldás. Nekem kell felkelnem és érte mennem.

Ez is egy újabb hibám a sok közül. Mindig mindennel tisztában vagyok, csak éppen úgy tűnik mintha nem lennék mert nem teszek semmit. Úgy érzem mintha le lennék kötözve miközben végig kellene néznem ahogy leég a házam, minden tulajdonommal benne. Pontosan tudom mi fog történni, azt is tudom, hogy megakadályozhatnám, de nem. Én lekötöztem saját magam és inkább végignézem ahogy én leégetem a saját házam. A valóságban a ház a jövőm én pedig sajnos én vagyok. Nem tudom mit kellene tennem, hogy ezen a hozzáállásomon változtatni tudjak. Hogy mikor fogom fel végre, mikor realizálódik bennem, hogy elfogok szúrni mindent ha nem kezdek el haladni végre egy irányba.

Komoly terveim voltak. Anglisztika szak, esetleg pszichológia. Utazni szerettem volna, kimenni Angliába dolgozni vagy egy óceánjáróra. De ezekből nem lett semmi, közgazdaságtant tanulok amit már középiskolában is szenvedésnek tartottam, de sebaj jó lesz egyetemen is ez a szak. Hogy miért? A helyzet az, hogy mindig rosszkor hallgatok más emberek véleményére. Mintha létezne erre egy törvény nálam, hogy a tanácsuk csak akkor jusson el a fülemig amikor a megérzésemre kellene hallgatnom. A megérzéseimre pedig kivétel nélkül csak akkor hallgatok csökönyösen, amikor pont, hogy nem kellene. Később pedig hallgathatom, hogy "miért nem fogadtad meg a tanácsunkat?" Ilyenkor érzem igazán azt, hogy az univerzum ellenem van. És erre mondaná azt édesanyám, hogy: "Addig nem leszel igazán felnőtt amíg másokat hibáztatsz a saját hibáidért." Túl nagy kérés lenne, hogy egyszer úgy hozhassak meg egy nagyobb döntést az életemről, hogy abba ne kelljen egy percig se kételkednem? Vagy rosszabb. Később megbánnom.